A kályha szobák felmelegítésére szolgáló, zárt tűzterű tüzelő berendezés, melynek belülről megmelegített fala vagy köpenye közli a szobával a meleget hővezetés és hősugárzás révén. Minél jobb meleget vezető és meleget megtartó anyagból van tehát a kályha szerkesztve, a melegítési célokra annál tökéletesebb. Működéséhez az égés (tüzelés) feltételeit kell biztosítani: levegő hozzávezetést, és az égéstermék elvezetését.
A kandalló Európa déli és nyugati országaiban kialakult, kő vagy kerámia esetleg egyéb burkolattal körülépített fűtőberendezés, a középkor és a reneszánsz fontos lakásdísze.[1] Tűztere öntvényből, lemezből, vagy samottból készül zárt vagy nyitott kivitelben. Általában lakások fűtésére alkalmazott 4-30 kW közötti, esetleg nagyobb hőleadású fűtőkészülék, melyet pozitív fűtési hatása és ma már nagy hatásfoka mellett megjelenéséért is telepítenek. Megfelelő tűzifával olcsó és környezetbarát fűtést tesz lehetővé. A kandalló tűzteréből az égéskor keletkező füstgázokat a kémény vezeti el. A kémény készülhet saválló acélból vagy kerámiából. Az égéshez a tűztérbe (külső légbevezetés), vagy a helyiségbe levegőt kell bevezetni.
A tűzhely viszont elsősorban a konyhában található főzőeszköz, melynek célja az ételkészítés. Régebben fa, szén tüzelésűek voltak, de ujjabban általában gáz vagy elektromos árammal működnek.
3termék
13
A kályha és a kandalló közötti fő különbség az, hogy a kályha egy önálló fűtőberendezés, míg a kandalló egy olyan szerkezet, amelyet egy falba építenek be, és gyakran egy kéményrendszerrel van összekötve a füstgázok elvezetése érdekében. A kandallók hagyományosan a falba építve részei a lakóhelyiség dizájnjának, míg a kályhák inkább mobilis és könnyebben áthelyezhetőek.
A tűzhely egy konyhai eszköz, amely a főzésre szolgál, és általában a konyhában található, míg a kályha és a kandalló inkább a fűtésre összpontosítanak.